Történt múlt hét csütörtökön, hogy haza kellett jönnöm, de előtte nőnapi virágátadás volt a koliban ezért csak az utolsó vonattal tudtam elhagyni edukációm városát.

Csabára érve éhesen és fáradtan szembesültem azzal, hogy a bal hátsó zsebemben lelt 400 Ft-tal nem tudok hozzájárulni éhesen korduló gyomromnak a betevőjéhez, hiszen zárva volt (este 8 körül) az összes kis büfé az állomáson . Így, hát rápipantottam utolsó szál cigimre, hogy addig se gondoljak üres bendőmre.

Kint a hidegben pár ember társaságában vártam a vonatom, a távolba meredve. Indulás előtt kb. 10 perccel cammogott be az állomásra. A vonatra felszállva, még dideregve lassan, de biztosan elindult, fáradságommal küzdve, időnként mély pislogások közepette, vártam a kalauzt. Jegykezelés után felszínes álomba szenderültem, közben a döccenőkre és megállókra fel-fel keltem.

Orosháza rideg levegőjét megtörték a magasba nyúló lámpák folytonossága. A város látszólag kihalt... A megszokott úton botorkáltam mamámékig. Halkan beosontam a bérházba, biciklitárolóba és a vasparipám nyergén gurultam nagy és világos utcákon át, a mi keskeny szerényesen megvilágított utcánkig, otthonomig.

Otthon sötét honolt, anyukám szépen aludta az igazak álmát, kicsit megbolygattam a csendéletet, lepakoltam, kerestem elemózsiát a hűtőben és betömtem szükségszerűen. Lefeküdtem aludni...

Másnap reggel próbáltam a lelkem felkészíteni az amúgy sem hőn kedvelt fogászati kezelésre. Kávé, cigi miegymás. A reggeli hangyaszorgalommal közlekedő forgalomban, hajtottam mamámékig, ahol reggeliztem (10 kor).

Önbizalmam összekanalazván nekivágtam a fogorvosi rendelőnek, szállításomról gondoskodott a megbízhatónak mondható lábbuszom.

Odaérvén a váróban fojtott hangulatot a fúró és a csiszoló hangja törte meg. A várakozás közben, többször végigcikáztak a gondolatok, hogy "Nem akarok bemenni!", "Remélem nem húzza, így is vészesen fogy!", kis idő múltán a hasam is belekezdett sztrájkjába és akkor "Elmegyek taco-zni!" gondolat is bevillant. A hangulatom fokozta az előttem lévő türelmetlen kisgyerek is. Féltűnősségi viszketegsége elmúlni látszott mikor nekiállt játszani. Én ekkor gondoltam milyen bolond vagyok, nem hoztam zenelejátszót, ezért már nem néznek csúnyán az emberek a váróban, persze kulturált hangerővel.

Egy csaj beszélt az asszisztenssel, hogy volt időpontja csak akkor nem ért rá és most bemehet-e és nem engedték be, mert nem akartak többet csúszni, ekkor derült ki, hogy a 10 órási páciens van még bent 11-kor, amikorra az én időpontom szól. No cink mi már az ilyenen nem csodálkozunk, vagy ha igen akkor azon, hogy csak egy órát csúsztak.

Fél 12 megkaptam a bivaly adag érzéstelenítőm, mert paráztam, hogy megesik az ezelőtti incidens csak kiderült, hogy a másik doki rossz helyre szúrta :S Így megkaptam a dózist ami hatására a nyakamtól a szemem aljáig lezsibbadt az arcom. A szemem "tickelt", nem nézhettem ki zavartan, ááá nem...

Délben bejutottam végre... Jó ideig fúrta a nagyőrlőm, hisz az előző tömés maradványait is eltávolította. Négy adag amalgámmal lettem nehezebb... A tömés kötése közben nekiállt fogkövet szedni, ami alapjában véve fájdalommentes, mivel adott lidocaint is meg a fog felszínét nem érzi alapból az ember, de belekapott az ínyembe is, szemem összeszorítottam, a kellemetlen érzés és a fejemben hasító hang miatt, bármennyire is mondogattam magamban, hogy "Nem fáj!", azért egy árva könnycsepp lesiklott az arcomon...

Kezelés végeztével közölte a doki, hogy íny mentén szuvasodnak a fogaim és ott is jól át kell súrolni (ellenérv: az ínyem nem rajong érte). Búcsúzásként a doki szájából elhangzott a nem kívánt mondat: "Szeretettel várunk vissza!" Időpontot ápr. 30-ra kaptam... :S